Január 21: Partmenti kirándulás

A héten nagyon jó dolgunk volt: meglátogatott minket Csilla barátnőm. Mi igyekeztünk mindenféle izgalmas programmal készülni, de Murphy azért bepróbálkozott: a gyerekek éppen jöttek kifele egy kis megfázásból, én meg pont beleestem. Azért szerintem kihoztuk a legjobbat ebből a pár napból. Pénteken kipróbáltuk az itteni emeletes buszozást, és a gyerekek kérésére mozgólépcsőztünk egy nagyot a plázában (nem lehet azt mondani hogy nagy igényűek). Szombatra viszont meglepetést tartogattam Csillának: befizettem kettőnket egy buszos kirándulásra az Észak-Ír tengerpartra.

A belvárosból indult a busz kora délelőtt. A buszvezető volt egyben az idegenvezetőnk is. Útközben sok érdekességet mesélt a környék történelméről, adott egy kis betekintést az ír mondavilágba, mindezt azzal az angollal amit szerinte nemrég a világ 2. legszexibb akcentusának választottak :) Megtudtuk például, hogy Liam Neeson szülővárosa, Ballymena itt van Belfasttól nem messze, és a helyiek tudni vélik, hogy a színész nemrég az egyik helyes kis partmenti városkában vett házat.

Első megállónk egy régi várromnál, a Carrickfergus Castle-nél volt. Ott igazából csak azért álltunk meg, hogy pár képet készíthessünk a kastély maradványairól, és a sokkolóan gyönyörű sziklás tengerpartról.

Innen egy 400 éves whiskey lepárlóba vittek minket, Bushmillbe. Nekünk ez volt az út legkevésbé izgalmas pontja. Igazából szerintem csak azért álltunk meg, hogy aki akar az kóstolhasson pár különleges whiskeyt. Ha lett volna elég idő, mi inkább a városkában sétáltunk volna, mert az viszont nagyon tetszett minkettőnknek. Tipikus kis tengerparti városka szűk, hangulatos utcákkal.

Itt már nagyon közel voltunk a nap egyik fő látványosságához, a Giant's Causewayhez. Ez a hely a világörökség része, kb 40 000 bazalt oszlopból áll, ami egy ősi vulkánkitörés eredménye. Persze a kialakulásáról több helyi legenda is kering, mindegyikben óriások szerepelnek, és harcolnak egymással. Ha látja az ember a helyet, nem csodálkozik egy percig sem miért indult be az észak-írek fantáziája, tényleg lehetetlennek tűnik hogy ilyesmi csak úgy magától kialakuljon.

Itt volt egy kicsit több időnk felfedezni a helyet, úgyhogy megejtettünk egy pikniket is a tengerparton. A fű  olyan vastagon nőtt, hogy gyakorlatilag fűpárnás fotelokba ülve élvezhettük a tél közepén a szikrázó napsütést. Az idegenvezető szerint most van a holtszezon, ahhoz képest azért elég sokan voltak, nem nagyon lehetett olyan képet csinálni magáról a Causewayről, amin ne lettek volna emberek. Nyáron állítólag olyan tömeg szokottt lenni, hogy még a közeli birkalegelőket is parkolóvá alakítják.

Maguk a bazaltoszlopok tényleg nagyon jópofák, úgy illeszkednek egymáshoz mint egy tökéletes puzzle darabjai. Viszont ami nekem még ezeknél is jobban tetszett az, amit a tenger művelt. Azok a szikákon megtörő hullámok, a habok ahogy átbuktak és beterítették időnként az alacsonyabban fekvő részeket... hát az valami lenyűgöző volt. Az az igazság hogy csak ezen az egy helyen el lehetne tölteni egy egész napot. Mászkálni a parton, üldögélni a sziklákon, fotózni őket minden szögből. Na majd egyszer ha nem a busz indulásához kell igazodni, akkor majd megejtünk egy ilyet is.

A következő megálló az un. Carrick-a Rede függőhíd volt. Ez egy két sziklát összekötő kötélhíd, 30 méter magasban. Ha lenéz az ember csak a sziklákat látja meg a tengert. Bevallom kicsit tartottam a dologtól, én már a harmadik emeleten is tudok szédülni, nem hogy egy semmi fölött himbálódzó izén. A parkolóból kicsit sétálni kellett magához a hídhoz, az se volt egy csúnya látvány.

Most, holtszezonban csak nagyjából tíz percet kellett várnunk hogy sorra kerüljünk. Úgy voltam vele, ki tudja hogy mikor jutok el ide megint, egyszer élünk, én bizony átmegyek ezen a hídon. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és mentem és mentem. Odafele nem mertem lenézni, csak a túloldalt fixáltam, visszafele már lepillantottam. Az volt a szerencse, hogy nem fújt a szél, és nem lengett ki semerre a híd, így egyáltalán nem volt vészes az átkelés egyik irányban sem. Azért én rettentően büszke voltam magamra hogy megcsináltam, mert ez nekem egy kiadós bátorságpróba volt. Ez is felkerült azok listájára, amit emlegetni szoktam olyan szövegkörnyezetben mint pl. " ha az ökológia szigorlat/macskaköltöztetés/jogsi/ sikerült, akkor menni fog ez és ez is".

Felülről

A kilátás

Csilla ment előttem

Lenéztem

Elindultam

Így néz ki messzebbről

Megcsináltam!

A híd után már csak lecsorogtunk a part mentén Belfastba. Az út egy jelentős része közvetlenül a tengerparton vitt, kis falukon, városkákon mentünk át, egyik oldalon a tenger, másikon a sziklafalak vagy éppen a helyes kis fehér házikók. Egy idő után elkanyarodtunk a parttól és átvágtunk egy szép zöld, dombos vidéken. Addigra már eléggé besötétedett, és mire Belfastba értünk, már nem is volt máshoz kedvünk mint hazamenni, jól elfáradtunk a buszozásban. 

Bevallom, mikor lefoglaltam ezt az utat, csak reménykedtem hogy elég jó lesz. De egy percig sem unatkoztunk, nem kellett rohannunk sehol, mindent megnézhettünk amit beígértek, és úgy összességében szuper napunk volt. Szóval ha valakinek van egy egész napja arra hogy kiránduljon egyet Belfast környékén, akkor nagyon ajánlom ezt az utat. Esetleg mehetnénk együtt. :)