Június 3: Tetszik Spanyolország?

Szerettek ott élni? Jól érzitek magatokat? Amióta ide költöztünk ilyeneket kérdezget tőlünk mindenki. Mondjuk az első pár hétben elég komolytalannak éreztem a dolgot, mert honnan tudjam szeretek-e itt élni, nekem több kell ahhoz hogy úgy összességében el tudjam dönteni. Addig maradnak a pillanatnyi benyomások, amik lehetnek ilyenek vagy olyanok. Nyilván amíg negyven fokos lázzal fetrengünk itthon addig huszadrangúnak érzem hogy viszonylag közel van a teger. Viszont valahol legbelül abban bíztam hogy fél év alatt talán el tudom dönteni, hogy jó-e itt nekünk. Sajnos azt hiszem még mindig nem tudom.

Kicsit bipolárisak az érzéseim ezzel az országgal, ezzel a hellyel kapcsolatban. Imádom pl. a lakásunkat, de utálom hogy úgy általában hangosak az emeberek, és ha valami meccs van, akkor olyan mintha a nappalinkban ülne egy egész szurkolótábor. Kimondhatatlanul gyűlölöm a petárdáikat és a tüzijátékaikat. Cserébe senki nem panaszkodott még arra amikor a gyerekek ralliznak a folyosón, azaz üvöltve száguldoznak a játékbabakocsikkal. Plusz redkívül aranyosnak találom hogy mindeki zenét hallgat teregetés közben, és mivel a konyha a közös belső udvarra néz, mindenki hallja amit az éppen teregető hallgat. Vagy ahogy együtt énekel a rádióval. :) Tetszik, hogy az emberek viszik mindenhova a gyerekeket, simán beülnek velük a bárokba, de utálom hogy ugyanott telefüstölik az utcát, tesznek magasról arra hogy gyerek vagy nem gyerek van mellettük. Simán beszállnak cigarettával a liftbe, vagy mennek végig a házon, szemük se rebben. És a nagy gyerekkultusz ellenére, rengeteg boltba egyszerűen nem tudok bemenni a babakocsival.

Irigylem hogy úgy ráérnek, látszólag soha nem sietnek, az idősek csak úgy kiülnek az utcára nézelődni, beszélgetni, de viszeketek mikor nem lehet tőlük haladni, amikor én időpontra megyek, vagy csak szimplán sietek. Viszont a boltban senki nem cicceg meg vág pofákat ha aprópénzt keresek, és gondosan kiszámolom a pénztárosnak. Minden egyes alkalommal elkerekedik a szemem, hogy ezek képesek felmosni a boltok előtt a járdát, de utálom hogy sokan nem szedik fel a kutyájuk után a kutyagumit.

Imádom a kajáikat, komolyan, olyan jókat lehet itt enni hogy csuda (még úgyis hogy nem szeretjük a tenger gyümölcseit). Persze ez annyira nem tesz jót az ember vonalainak, de az azt hiszem nem az ország hibája (bár aki este 8-kor képes frissen sült bagettet kirakni a polcokra...). Eleinte pl utáltam a vékonyra vágott csirkemellet amit a boltban lehet kapni, de aztán rájöttem hogy mennyi mindenre tudom használni. Imádom a piac hangulatát, akkor is ha ott aztán végképp nem lehet sietni. Imádom hogy sok halat tudunk enni. Viszont ugyanott utálom az olivabogyó árus szagát, egyszerűen rosszul vagyok tőle.

Utálom hogy a játszótéren a gyerekek keze tele van cukorkákkal meg csokikkal, mert az ikrek is kezdenek belelépni abba a korba amikor az kell amit a másik eszik. Nem a cukorkát-csokikát sajnálom amugy tőlük, inkább az zavar hogy közben rohangálnak, csúszdáznak, hintáznak. Nem szeretem a ferde pillantásokat amiket azért kapok, mert nem kapok a szivemhez azonnal ha valamelyik gyerek elesik, beveri a fejét, vagy fellökik a hintával. Komolyan volt már olyan hogy más anyuka tördelte a kezét azért mert a gyerekeim önállóan másztak fel és csúsztak le a csúszdáról, én meg a kerítésen ültem és néztem őket. Szerintem konkrétan az volt a veszélyesebb hogy ott nyúlkált fel feléjük, azok meg nem értették mi van. De közben meg persze jó fejek is tudnak lenni. Van egy apuka aki rendszeresen leáll az enyémekkel is focizni, egy nagyama meg húsz percig fújta nekik a buborékot, mert a saját unokáját nem érdekelte a dolog.

Az agyatlan bürokráciától a falnak megyek, erre nincs mentség. Viszont valahogy azért minden elintéződik, így vagy úgy. Az internetes rendelés nehézkes, bonyolult, soklépcsős. A csomagot, megrendelt gázt vagy akkor hozzák amikor mondják vagy nem. A bank online rendszere használhatatlan. És ami igazán bosszantó: teljesen úgy tűnik, hogy ezen rajtunk kívül senki nem idegeskedik. És mindezek ellenére valahogy mégis nyugis itt az élet. Gombit többet látjuk, több a közös program, több a pihenés, nem csak 15 nap az éves szabadság.

Szóval még nem tudom, nem tudjuk mennyire szeretjük Spanyolországot. Szerencsére még nem most kell eldöntenünk. Egyelőre próbáljuk kihozni belőle a legjobbat, aztán meglátjuk, legközelebb jövő ilyekor kérdezzetek. Addig szerintem felesleges, mert csak vonogatni fogom a vállam:)