2018, Április 5: Életjel

Azt hiszem soha nem álltam még neki ilyen nehezen bejegyzésnek mint most, ennyi kihagyás után. Őszintén szólva én már azt hittem hogy el is tűntünk a süllyesztőben, már senkit nem érdekel van-e újabb bejegyzés, és úgy egyáltalán, mi van velünk. Mégis valahogy mostanában egyre többen kerestetek meg, kérdeztetek, nyilvánvaló lett, hogy van akiknek hiányzunk. Megpróbálok hát életet lehelni a blogba, hátha. Az utóbbi 3-4 hónap elég sűrű volt.

Kezdem a szomorú dolgokkal. Februárban temettük anyukámat. Hirtelen lett nagyon beteg, már nem tudtak az orvosok segíteni. Erről akkor nem tudtam még írni, mert nem éreztem azt, hogy amíg ő a kórházban van, nekem jogom lenne itt "kibeszélni". Utána meg egyszerűen nem akartam beszélni róla ilyen nyilvánosság előtt (Ezúton is elnézést attól aki akkor megkeresett privátban, kérdezte minden rendben-e, én meg mondtam hogy persze. Nem voltam teljesen magamnál).. Biztos ez egy hülye dolog, de azt mondják az okosok, nincsen jó módja a gyásznak, mindenki másképp csinálja, nekem ez most így megy, így csinálom. Amennyire féltem attól, hogy mit és hogyan mondjak a gyerekeknek, ők annyira sokat segítettek nekem azzal, ahogy hozzáálltak, és amilyen gyermeki természetességgel fogadták az egészet. Bevallom sokszor meg is nevettettek még a legszomorúbb pillanatok sűrűjében is. Dani például amikor megtudta mi történik egy temetésen, felcsillant a szeme és azt mondta (mint akinek akkor esett le a húszfillér): és így keletkeznek a csontvázak? (csontváz= valami nagyon menő dolog, legalább annyira mint egy dínó). Ő így fordította le magának. Tényleg zseniális, ahogy gyerek aggyal fel tudják tenni azokat az egyszerű kérdéseket amikre a választ aztán be tudják fogadni, és amikkel nekünk is segítenek a feldolgozásban, elfogadásban. Most amúgy is nagyon rájár a közvetlen ismeretségi, baráti körömre a rúd ilyen szempontból. Még csak március vége van, de már legalább 4 hasonló halálhírt kaptam szülőkkel kapcsolatban, és egy amerikai barátunk is elhunyt a hétvégén, akire talán még van aki a blog elejéről emlékszik. Ő volt az a mormon srác akivel a parkban találkoztunk, és együtt kardoztunk-íjaztunk-harcoltunk, sokszor voltunk náluk, ismertük a családját is. Felfoghatatlan veszteség.

Ezek mellett viszont rengeteg jó dolog is történt velünk. Azóta is dolgozom, és imádom. A munkahelyem szuper, a kollektíva szuper, a főnök elégedett velem. Nagyon szeretem amit csinálok. Most jar le a próbaidőm de nem kérdés hogy meg akarnak-e hosszabbítani, nagyon úgy tűnik, hogy szeretnék ha az 1 év letelte után is maradhatnék- de ez nem csak a főnökömtől függ.

A másik nagy pozitívum, hogy januárban végül sikerült vennünk egy autót, egy 17 éves VW-t. Hatalmas kihívás volt elkezdeni vezetni egy tök idegen autót, ami ráadásul nem is annyira modern mint amin tanultam, de mára már egész jól megy. Az első pár hétben összevissza bénáztam a parkolással, most már nagyjából az is rendben van. Valamiért ez a padkára parkolás nekem nagyon nehézkesen ment, most már felvergődök ha muszáj és nem feltétlen áll az autó mindenféle fura szögben.

A gyerekek továbbra is zseniálisan cukik és aranyosak és jó fejek, én meg továbbra is az elfogult anyjuk vagyok. :) Az iskolát nagyon szeretik, bár váltig állítják hogy ők nem akarnak menni. Az ajtóból viszont vissza se néznek, és vigyorogva jönnek ki minden nap. Itthon sokat játszanak sulisat a plüssökkel, és látom, szeretnek ott lenni. Az angoljuk őrült tempóban fejlődik, már a belfasti akcentusban beszélik, itthon játék közben is sokszor az angol megy. Ebben biztosan nagy szerepe van a Dadusnak is, aki minden nap megy értük, és egész délután velük van. "Leckét" csinálnak, kézműveskednek, korcsolyázni mennek, parkoznak, játszanak, sütit sütnek, vagy gombát aprítanak. Mire hazaérek nekem már csak két fáradt, vigyori gyerek jut. 

Azért a munka , gyerek, háztartás triumvirátus engem is jól leszív, és mire este oda jutnék hogy akkor csináljunk is valamit, bevallom inkább a régi-új hobbimnak hódolok. Még tavaly rátaláltam a Gyerünk anyukámra, és velük tornázok amikor csak időm-erőm engedi. Amióta ez az esti programom, fényévekkel jobban érzem magam a bőrömben, nem fáj a hátam, és sokkal de sokkal több energiám van. Én meg úgy érzem megérdemlem mindezt, úgyhogy amikor csak lehet ezt választom esténként akár filmnézés, netezés helyett is. Ezért hanyagolódott el a blog is. De majd igyekszem, ígérem. :)