Január 15 - 18: SLC- Alicante, avagy a nagy utazás

Nagyon későn feküdtünk le aludni. Vagyis inkább nagyon korán, olyan hajnali 2 magasságában. Megállás nélkül pakoltunk. Pakoltunk a csomagokba, és méregettük őket, hogy mi fog beleférni a súlyhatárba. Pakoltuk ki a megmaradt cuccokat a kuka mellé, hogy egy szerencsés elvihesse. Pakoltuk azokat a dolgokat, amiket barátoknak szántunk. Végül mikor úgy döntöttünk hogy elég volt, akkor eldőltünk. Gombinak sikerült aludnia, nekem nem nagyon. 4-kor, még az ébresztő előtt keltem. Gyors öltözés, és elkezdtük az előre átbeszélt koreográfiát.

Elkaptuk a cicákat, és gyorsan beadtuk nekik a nyugtatót. Mehettek is a hordozókba. Szegények csak pislogtak, nem igazán értették mi történik. Aztán keltettük a gyerekeket, megkapták a reggeli tejet. Amíg azt szopogatták, addig már megjelentek a kínaiak a gyerekágyakért és a kanapéért. Ezeket sikerült úgy eladnunk, hogy nem vitték el korábban, így senki nem aludt a földön az utosó este sem. Gombi segített az egyiküknek cipekedni, közben én a gyerekeket intéztem: peluscsere, öltözés, és az aktuális kiborulások kezelése. Szegények teljesen kiakadtak, hogy viszik az ágyukat. De még erre se volt túl sok idő, mert jött Ribizli, aki segített kifuvarozni minket a reptérre. 2 autóval mentünk: Gombi egy taxival vitte a cicákat meg a cuccaink felét, Ribizli pedig a család másik felét vitte a maradék táskákkal.

A becsekkolás simán ment, végül csak egy pici neszeszert kellett kidobni a csomagokból. Elégedett voltam a pakolásommal, mert ahhoz képest hogy hatunknak pakoltam ez szerintem nem rossz teljesítmény. Elbúcsúztunk Ribizlitől, és elindultunk a biztonsági ellenőrzésre. Annak ellenére hogy elég limitált mennyi kézipoggyásza lehet az embernek, a két gyerekkel és a két macskával együtt így is kevés kezünk volt, még a fülünkről is a táskák lógtak. Nem segített az sem hogy tél van, és a télikabát alap, cserébe a reptéren cipelni kell, mert viselni túl meleg lenne. Na de odaértünk az ellenőrzéshez, és ott nagyon rendesek votlak velünk. Semmit nem kellett sehonnan kipakolnunk, csak a gyerekeket kellett kivenni a babakocsiból, és a kabátokat felrakni a szalagra. Azért így is leizzadtam amíg vissza nem kaptuk a babakocsit. Közben Gombi elment a cicákkal egy külön helyiségbe, hogy át tudják világítani a hordozókat. Ahhoz ki kellett venni a macskákat, és fogni őket amíg leellenőrizték a szállítóikat. Szegények nem nagyon akartak kijönni, alig várták hogy mehessenek vissza. Mire én összeszedtem minden cuccot a szalagről, visszaraktam a gyerekeket a babakocsiba, addigra nagyjából ők is végeztek, és együtt mehettünk a géphez. Első nehézség letudva, jöhetett a többi.

Mivel nagyon korán keltek a gyerekek is, rettenetesen fáradtak voltak mire a gépre kerültünk. Na az megint egy kész cirkusz volt. Leadtuk a babakocsit a gépnél, de még mindig volt 3 kézipoggyászunk, 2 gyerekünk és 2 macskánk. Ehhez összesen 4 kezünk. Szóval eléggé kaotikusra sikerült a felszállás. Én vittem a gyerekeket és 2 kézipoggyászt, Gombi meg a cicákat és plusz egy hátizsákot. Igen ám, de azzal nem számoltunk, hogy az ikrek teljesen kiakadtak attól, hogy nekik előre kell menni egy tök idegen helyen. Hiába fogtam a kezét, magyaráztam neki folyamatosan hogy milyen ügyes bátor nagylány, Lili a repülő felénél úgy döntött nem megy tovább hanem inkább üvölt. Szóval fogtam magamat, levágtam a csomagot a kezemből ahol voltunk, megfogtam a gyerekekt és odavittem a helyünkhöz. Közben az utaskísérők is észbe kaptak és jöttek már segíteni. A későbbi fel- és leszállásoknál már nekünk is több eszünk volt és eleve kértük hogy segítsenek, úgy már nem volt olyan vészes. 

Szóval leültünk és próbáltuk vigasztalni a 2 üvöltő gyereket. Dani hamar el is aludt, mert nagyon álmos volt, Lili pedig kapott reggelit, és attól érezte magát jobban. Mivel azt sem hagyta hogy a kezemet levegyem róla, különben üvölteni kezdett, nem hogy felálljak és kivegyek valamit a táskából, Gombi vett nekünk egy kis falatkás dobozt, és abból kezdtem megreggeliztetni. Így esett hogy Lili életében először chipset és csokis sütit reggelizett, természetesen nagyon boldogan. Már ezen a ponton vállat vontam, hogy nem érdekel mit esznek az úton, csak 1. egyenek ha éhesek 2. legyenek elégedettek tőle. Az út hátralévő részében aztán folyamatosan szórakoztatni kellett, előkerültek a táskából  kis új könyvek, új duplo, és az egész kerekecskegombocska repertoár. 

Időben érkeztünk Chicagoba. Ott volt 5 óránk az átszállásra. Ezt arra használtuk, hogy megebédeljünk és a gyerekek rohangálhassanak egy kicsit. Van ott egy kis játszótér, amihez csak fél órát kellett gyalogolnunk, na ott Dani kiélhette magát. Tényleg szuper, repülős témájú, irányítótorony, mindenféle ládák amikbe bele lehet bújni, nagyon profi. Lili közben letudta az aktuális alvását. Így viszonylag kipihenten, majd lefáradva, bekajálva ültünk fel a brüsszeli járatra. 

A felszállásnál hasonló üvöltés mint az előző repcsin, de most már nem lepődtünk meg. Volt segítségünk is. Azon felül hogy kértük, jött egy utaskísérő, és mondta hogy neki is ikrei vannak, és jaj de aranyosak, így meg úgy, és azonnal hozott nekik egy-egy minicsomag belga bonbont. Ennyit arról hogy 2 éves korig semmi csoki. :D Cserébe nem nagyon ízlett nekik, szerintem boldogabbak lettek volna egy doboz eperrel. De a csaj nagyon kedves volt, többször is ránk nézett, és bármi kellett azonnal hozta. 

Az út maga ugye kb 8 órás volt. A gyerekek ebből 3-4t azzal töltöttek hogy próbáltak aludni. Hiába volt saját helyük, kicsi volt hogy elfeküdjenek, és nagyon szenvedtek. Addigra már mi is hullák voltunk, így nem ez a pár óra volt az utazás fénypontja...de aztán végül eldőltek és elaludtak, így mi is tudtunk valamennyit pihenni. A kaja amit adtak pocsék volt, nagyjából az ehetőség határait súrolta, szóval jó hogy megvacsoráztunk még Chicagoban.

Brüsszelbe is időben érkeztünk. Szokásos segítséggel le a gépről, és mire észbe kaptunk már át is mentünk a határon, és nálunk voltak a csomagjaink. Meglepően fájdalommentes volt az egész. Brüsszelben várt már minket Gyula, Csilla férje, és egy barátjuk. Ők szállítottak minket a Mészáros rezidenciára. 

Ami ezután következett arra nincs elég szó hogy leírjam. Mi Gombival úgy fogalmaztunk, hogy úgy nyaraltunk, hogy közben otthon voltunk. Csilláék ha lehet még kedvesebbek-aranyosabbak mint ahogy azt a blogon keresztül sejti az ember. Azonnal befogadtak, kaptunk enni-inni, várt minket egy ágy (beleértve a cicákat és a gyerekeket is). Rengeteget aludtunk, pihentünk, regenerálódtunk, kutyáztunk, macskáztunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk. Tényleg oldalakat tudnék írni róluk, de akkor ennek az uti beszámolónak sosem lesz vége, így most csak annyit, hogy soha nem fogjuk tudni megköszönni nekik ezt a pár napot, nagyjából életmentő volt. (Talán majd Csilla ír róla)

A sok jó dolog mellett az egyetlen rossz az volt, hogy megint pakolni, válogatni kellett a cuccainkat, mert fapadosra volt jegyünk vasárnap délutánra. Persze pakolhattunk volna eleve úgy, de egyszerűen nem volt rá erőnk hogy még több dolgot kidobjunk, így az Brüsszelre maradt. És végül úgy tűnik nem is kell mindentől megválnunk, mert Csilláék taáltak egy olcsó csomagküldőt, amivel utánunk küldik azokat a dolgokat amiket kénytelenek voltunk ott hagyni. Ezért is örök hála nekik. 

Vasárnap még kivittek minket a reptérre, ahol jött az utazás egyik legstresszesebb része. Erre a rövid útra kénytelenek voltunk feladni a cicákat a csomagtérbe. Én ettől teljesen rosszul voltam, de nem volt más opció. A csomagokat szerencsére jól kiválogattuk, azokkal nem volt gond, de ha csak a cicákra gondoltam belém állt a gyomorgörcs. Ami viszont jó volt, hogy ott a reptéren találkozunk Gombi tesójával és egy barátunkkal, akik csatlakoztak hozzánk az úton. A biztonsági ellenőrzésnél ezúttal nem voltak annyira jó fejek. Mindent ki kellett pakolni rendesen, és a biztonsági őr először azt akarta hogy a gyerekek külön menjenek át a kapun. Na ezen a ponton nem tudom hogy nézhettem rá, mert Lili attól is üvöltött hogy le kellett raknom egy kicsit, de végül aki közvetlen a kapunál állt csak intett hogy menjek karomban a gyerekkel. Na de átverekedtük magunkat ezen is. Fura mini-kultúrsokk volt ez a kis intermezzo a reptéren. Az emberek siettek, kapkodtak, nem figyeltek, simán fellöktek volna babakocsistul. Alig vártuk hogy a gépen üljünk. 

Maga a repülés pont esti alvásidőbe esett, így elég nehéz volt, annak ellenére, hogy még bőven nem álltak át a gyerekek. Viszont most négyen voltunk a két gyerekre, és az ikrek meglepően jól fogadták a nagynéniket. Így volt segítségünk, nem purcantunk ki ANNYIRA. Az utaskísérők is rettentő kedvesek voltak, nagyjából oda ültünk és úgy ahogy akartunk, a lehetőségekhez képest kényelmesen voltunk. 

Időben szálltunk le Alicantéban. Minden csomagunk, és a cicák is megérkeztek épségben. Várt már minket a taxi, és elhozott az ideiglenes szállásunkra. Megérkeztünk végre.

Folyt. köv.