Július 7: Strandolunk

Végre elindult a tengerparti járat. A mostani lakhelyünk nagyon cseles, mert igazából nincsen közvetlenül összekötve közlekedés ügyileg a tengerparttal. Van ugyan egy busz ami a kórháztól levisz, de az naponta négyszer jár, és ha lekésted akkor úgy jártál. (Nem beszélve arról hogy 25 perc séta a kórház tőlünk.) Ez a tengerparti járat sokkal jobb, mert óránként jár (bár ha lekésted szintén IJ). Sok info nincs róla sehol, nagyjából szájhagyomány útján terjed a menetrend, van aki szerint már áprisilban jár, de biztosan senki nem tudja. Mi feltételezzük hogy igazából csak júliustól indítják, azért nem láttuk eddig. Na de a lényeg hogy van, és gondoltuk most hogy az antibiotikum így helyrevágott, fogjuk a kölyköket és levisszük őket kicsit strandolni.

Úgy képzeltem, hogy oké, a busz nem ideális megoldás, de tíz perc, nem lesz vészes. Ott meg majd beülünk valami nagy árnyékba, üldögélünk, amíg a gyerekek merik a homokot a kis edényeikkel, gyűjtik a kagylót, és vásárolunk magunknak 2 óra nyugalmat, mert annyira izgalmas és új lesz az egész hogy egy nyekk se lesz. Mindenki nyakig koszos lesz, de megéri, mert jól éreztük magunkat. Én meg majd ha nagyon bátor leszek akár egyedül is fel tudok velük szállni a buszra és letépni a partra esténként, ahol órákat fognak homokozni, amíg én a lábamat lógatom. 

A valóságban ez úgy nézett ki, hogy plusz egy buszmegállót le kellett gyalogolnunk mert éppen valami szentes körmenet volt a főutcában. Nem gond, megcsináltuk, felszálltunk  buszra. Kényelmetlen volt és macerás, de a kitűzött cél lobogott előttünk: boldogan homokozó, pacsáló gyerekek a tengerparton. Aztán leértünk a partra, és kellemesen meglepődtünk, mert nem is volt akkora nagy tömeg. Cserébe viszont a gyerekek rühellték ezt az egész tengerpart dolgot. Persze jópofa messziről megnézni, de köszönjük szépen nem kérünk homokot, istenőrizz hogy rálépjünk. Mindezt hatalmas nyűglődésekkel és vinnyogásokkal kommunikálták felénk, csak hogy még élvezetesebb legyen a dolog. Úgy egy fél óra után rá lehetett őket venni hogy vegyék le a szandált. Addigra telelapátolták a gyékényt homokkal, hogy mi is érezzük a törődést. A vízhez nem mertek közel menni, így Gombival éppen hogy csak 1-1- lábmosásra futotta a tengerben, azt is felváltva, mert a gyerekek ugye nem mennek közel a vízhez.

Közben megcsodálhattuk a parti népek normális gyerekeit, akik boldogan saraztak, lapátoltak, pacsáltak a vízparton a szüleikkel, mint egy naptejreklámban. Mi kínáltunk kaját, de miután elfogyott már csak a nyűgödködés maradt, így elindultunk megkeresni a buszt. Ja ert persze a megállók sincsenek rendesen kiírva. Végül az egyik buszvezető mondta meg hol várjunk a buszra, csak egy utcányival volt arrébb mint ahogy azt a honlap/térkép mutatta. (Szintén nem vicces lekésni, abban az irányban is óránként jár) Hazafele a buszon ugynaz a macera, csak ezúttal jobban tele volt a busz, örültem hogy le tudtam ülni a két gyerekkel. Összességében mindenki jó koszos lett, mindenki nagyon éhes volt mire hazaért és megegyeztünk hogy mostanában nem megyünk, mert nem éri meg a nyűglődést. Ugye milyen jó hogy szinte a tengerparton lakunk? :D