Július 3: Kalandok a spanyol egészségügy bugyraiban

Én annyira szeretnék gyakrabban írni. Mindenféle érdekességről, jópofaságról, nyári mókáról. Mesélni arról, hogy milyen jó nekünk itt a medence szélén vagy a tengerparton, milyen jó kis programokra járunk, és egyébként is milyen jó nekünk. Ehhez képest az utóbbi 1 hétben azért nem írtím egy betűt se, mert 1. nem volt időm/erőm 2. akkora "utálomspanyolországot" címkét kapott volna a bejegyzés, ami nem lett volna fair. 

Ahogy az lenni szokott, Dani után Gombi is lebetegedett, mentem is vele az ügyeletre, kapott ő is antibiotikumot, és kiütődött 3 napra. Aztán Lili is sorra került. Menetrendszerint pontosan egy héttel Dani után, ugyanúgy pénteken produkálta a 38.5-t, és őt is ugyanúgy elvittem az orvoshoz. Vele viszont szerencsém volt, már látszott a fülgyulladás, így ő is azonnal antibiotikumot kapott, így nem volt annyira reménytelenül lázas mint Dani egy héttel korábban. Amúgy én se álltam a helyzet magaslatán, nagyjából 3 hete köhögtem, a múltkori betegség óta, de ugye nem volt időm különösebben betegnek lenni. 

Vasárnapra aztán belázasodtam, nem nagyon lepődtünk meg, sőt, szinte megkönnyebbültünk. Az volt a terv, hogy hétfőn a dokinál kezdek, begyűjtöm az antibacit, aztán pikk-pakk helyrejövök én is. Pöttyet másképp alakult a dolog. A helyi orvosi rendelőbe (ami igazából több orvosi rendelő 1 helyen, amolyan SZTK) 2 féle módon lehet menni: időponttal, és sürgősségi esetként. Én az utóbbit választottam, mivel aznapra már nem lett volna időpont, és minél előbb jól akartam lenni. Odamentem, elactivityztem mit akarok, megmondták hol várjak. Akkor már 39-40 között mozgott a lázam, gyógyszerrel ha lement 38.5-re akkor már jól éreztem magam. Majdnem 2 órát vártam mire bekerültem. Közben tényleg úgy éreztem hogy az egész helyen csak én, meg egy másik fiatal csaj voltunk igazán betegek. Rajtunk kívül ugyanis csak és kizárólag csinosba öltözött nénik és bácsik ültek ott, és mind nagyon vidámnak tűntek, csacsogtak, mutogatták az unokák képeit a tigrismintás telefontokba bújtatott telefonjaikon. Már csak a tapas meg a kávé hiányzott előlük, és akár egy bárban is ülhettek volna. Abban bíztam hogy ha mondjuk lefordulok a székről akkor azért beszólnak a dokinak hogy akció van. 

Mire végre bekerültem már minden bajom volt. A doki egy idősebb bácsi, az a feszülős inges, jólfésült, vasárnap a templomban ülő fajtának tűnt. Arra sem vette a fáradtságot hogy felálljon a vizsgálathoz. ÉN álljak elé amig meghallgat, meg belenéz a fülembe. Agyam eldobom, komolyan. Tudtam én hogy el voltam kényeztetve Amerikában, de nem hiszem hogy ennyire. Vagy ki tudja. Lehet csak nem voltam az ő korabeli lilaviágos ruhás néni, nem tudom. A lényeg hogy a nagyjából lenyomhatatlan lázamra és a 3 hete tartó köhögésemre felírt egy kis fájdalomcsillapítót meg allergiagyógyszert. Ha nem múlik el egy hét alatt menjek vissza egy hét múlva. Majdnem sírva fakadtam, hogy én ezért vártam ennyit. 

Azt ugye mondanom se kell hogy milyen volt így ellátni a gyerekeket. Szerencsétlenek már nem tudom mikor voltak utoljára játszótéren. Én feküdtem a kanapén mint egy döglött hal, ha kellett nekik valami szóltak, de nagyjából szabadprogram volt, annyi mesenézéssel amennyit elbírtak, mert nekem az ülés is már kihívás kezdett lenni. Kedden éjjel aztán amikor 40 fölé ment a lázam elhatároztuk, hogy nem hagyjuk ennyiben. Gombi kolléganője azt javasolta, hogy menjünk a kórházi ügyeletre, mert ott tutira kivizsgálnak. Ők már nem is mennek az SZTK-ba, mert jártak már ők is úgy, hogy egy húgyuti fertőzésre nem kaptak antibiotikumot. Azt is vállalta R hogy eljön velem este munka után. Felvettek a férjével autóval, így nem kellett ezen se agyalnom, nagyon rendesek voltak. 

Bejelentkeztünk, és leültünk a váróban. Innentől igazából egy elég kellemes 2 óra következett mert jót beszélgettünk, még csak rosszul se éreztem magam, addigra már hatott valamennyire a 2 lázcsillapító amit bevettem indulás előtt. 2 óra után aztán amikor már mindenkit behívtak körülöttünk és sehogy nem kerültem sorra, R szólt valakinek hogy irgumburgum, mire elnézést kértek, és negyed óra múlva már bent is ültünk a dokinál. Na ez egy teljesen más szintje volt az orvosi vizsgálatnak. Egyrészt kiválóan beszélt angolul, így R-nek tolmácsolnia sem kellett. Másrészt alaposan kikérdezett, részletekbe menően, mikor, mennyi, milyen, ahogy azt kell. Azonnal elrendelt egy mellkasröntgent, és rá akart rakni intravénás lázcsillapítóra. Kérdezem azt miért? Hát mert mikor jöttünk 38.7 volt a lázam, biztos rosszul vagyok. Megnyugtattam, hogy nekem a 38.7 az már kifejezetetten kellemes, dolgozzon csak az immunrendszer, teljesen jól voltam, nem kértem a gyógyszert. 

Vártunk valamennyit a röntgenre. Egy elég baltásgylkos kinézetű betegtologató emberke vezetett el minket kihalt folyosókon a röntgenhez. Az megvolt elég hamar, már csak meg kellett várnunk az eredményt. Jött is hamarosan a doki, hogy látnak valamit a röntgenen ami valószínű valami fertőzés, lehet tüdőgyulladás is, nehéz megmondani. De ő most azonnal intravénásan belé nyomja az első adag antibiotikumot meg még egy kis lázcsillapítót biztos ami biztos. Ezen a ponton már meg voltam róla győződve hogy ez a doki engem mindenképpen ki akar lyuggatni. Be is kötötték pikk-pakk a braült és már ott találtam magam a töbi beteg között a váróban, csöpögött belém az antibaci. Ja közben vért is vettek, és elszaladtak kielemezni. Mikor megjött a véreredmény, és belém folyt minden amit a doki felírt, akkor kaptam receptet, és végre éjjel fél 2-kor eljöhettünk. 

Nem tudom milyen lórugás lázcsillapítót kaptam akkor éjjel, de azóta gyakorlatilag nem voltam lázas. Az antibiotikum is működik, minden nappal jobban vagyok kicsit Igaz a lakásból még nem tudok kimenni, sőt, a fentlét is túlzás, de most már látszik a fény az alagút végén, megmaradok. Bár ha az SZTK.s dokin múlik, nem biztos. Mindezt nem azért írtam le mert annyira nem bírom magamban tartani a folyamatos betegségeinket, hanem mert ebből is látszik hogyan illeszkedik be az ember egy új helyre. Azt, hogy hova érdemes menni ha beteg az ember, és mikor hova mehet, csak így tudja meg, a helyiektől, szájhagyomány útján, saját bőrén. Remélem mi most ezen a téren egy jó darabig nem tanulunk semmi újat.