Július 24: Az út

Előzmények: 

A gyerekek egész héten betegeskedtek. Nem nagyon, nem volt dráma, végig jártak bölcsibe, mert csak időnként volt egy kis hőemelkedésük, a köhögés hamar elmúlt. Valószínűleg a kis spanyol barátnőjüktől kapták el. Őt elvitte az anyukája orvoshoz, de a doki csak megvonta a vállát hogy valami vírus, nem tud vele mit csinálni, így én nem is pörögtem ezen. A kis barátnő csak egy napot nem ment bölcsibe, mert aznap hányt és ment a hasa. Na ezen egy kicsit izgultam, mert azzal lenne  a legnehezebb repülni, de a gyerekek azon kívül hogy elég vacakul ettek a héten nem mutatták semmi jelét annak hogy hányni akarnának. 

Fél 5-re rendeltük a taxit, erre a Dani 4 óra 25 perckor gyanúsan elfeküdt a kanapén, és mikor kérdeztem mi a baja azt mondta hányingere van. Remek. Attól még készülni kell. Feladtam rá a cipőjét, már hátizsákkal a hátán állt, és abban a pillanatban ahogy becsöngetett az ír barátnőm férje (továbbiakban IBF), szólt hogy akkor kakil (Dani, nem IBF). (Volt rajta pelenka) Fantasztikus időzítés, de sebaj, gondoltam ha lefele kijön egy adag akkor talán a hányingere is elmúlik, és mégse a reptéren kell az egésszel foglalkozni. Amíg én lerendeztem a pelenkacserét addig IBF lehurcolta a csomagjainkat a taxihoz. Gyorsan elbúcsúztunk, beültünk, és már száguldottunk is a reptér felé. 

Útközben a két gyerek vidám volt, csacsogtak, mutogattak, magyaráztak. Aztán ahogy bekanyarodtunk a reptérhez Dani sugárban kihányta az utóbbi 2 nap kakaóadagját. Nem tudom hogy csináltam, de sikerült annyira elugranom előle, hogy a nadrágom még nagyjából vállalható maradt. A taxi nem járt ilyen jól, úszott minden a cuccban. Nem győztem elnézést kérni, de szerencsére a taxis jobban sajnált engem mint az autóját, még azt sem hagyta hogy feltakarítsak. Segített kiszálni, hozott nekem tologatót, felpakolta rá a csomagokat, szóval nekem semmi más dogom nem volt mint a gyereket letörölgetni, terelgetni.

Mézespuszi pusztítás

Na de rutinos utazón ez nem fog ki, előkaptam a kézipoggyászba a bekészített, külön zacskóba csomagolt váltásruhát, és még ott a reptér bejáratánál gyorsan átöltöztettem szegénykémet. Akrmilyen szörnyen hangzik, én ezen a ponton örültem hogy ez nem később történt. Így végül Dani egész végig jól volt, láthatóan megkönnyebbült, és probléma nélkül csinálta végig a repülést. 

Játszóterezés

Leadtuk a csomagokat, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen minden probléma nélkül. Abszolút látszik hogy ismerős már nekik a szituáció, szó nélkül pakolják a macikat, hátizsákokat a pultra, csinálják amit mondok. Az is igaz hogy előtte megbeszéljük, a reptéren nagyon jól kell viselkedni, mert csak úgy tudok rájuk vigyázni, majd ha túlvagynk a repülésen lehet rosszalkodni. 

A repülőn

A reptéren kaptak 1-1 kisautót, rohangáltak egyet a játszótéren, megették a maradék mézespuszit, aztán már szállhattunk is be a gépbe. Maga a repülés teljesen fájdalommentes volt. Mikor elindultuk, akkor beállítottam a telefonomat, 3 órától számolt visszafele. Az első másfél órában rá se néztem, jól elvoltunk. Kaptak Mancs őrjáratos színezőt, kekszet, és ezzel nagyából végig elvoltak. Amikor nem kekszet ettek akkor színeztek, olvastunk, de az utolsó egy órában már csak feküdtek, pihentek.

Pihen

Belfast szemerkélő esővel fogadott minket. Utolsók között szálltunk le a gépről, nem siettünk sehova. Szépen kivártuk a sorunkat a határon, amikor jött a meglepetés. Mivel a gyerekeknek még nincs magyar útlevele, és az amerikaival utaztak, fennakadtak a rendszeren. De csak azért mert lakni jöttünk ide. Hiába mondtam hogy de hát uniós állampolgárok gyerekei, bizonyítani azt nem tudtam ott helyben, így lett egy csomó papírmunka. Ott álltunk az üres teremben, rajtunk kívül már mindenki elment. A határőr rohangált, telefonált, a gyerekek meg mint a duracell nyuszik pörögtek, de hagytam is őket, így leglább nem nyüszítettek. Meg is jegyezte az egyik ott dolgozó hogy wow, ilyen későn milyen jól vannak. Nem nagyon látott még Spanyolországban nevelkedett gyereket :) Szerintem egy jó órát vártunk ott, papírokat töltöttünk ki, míg végül kaptunk egy pecsétet az útlevelükbe, és meg kell csináltatnuk a magyar útlevelüket fél éven belül, különben legközelebb már nem lesz ilyen egyszerű a dolog. A határőr egyébként végig nagyon kedves volt, és látszott hogy azt várta hogy majd nekiállok vele üvölteni, és nagyon örült hogy normális hangnemben beszéltem hozzá.

Végül utolsóként jöttünk el a reptérről, mögöttünk már zárták az ajtókat. Gombi addig kint várt, szerencsére felhívhattam így nem izgulta agyon magát. Ott még a taxisok is nagyon rendesek voltak, ők is megvártak minket, és szerveztek oda nekünk egy autót, hogy haza tudjunk jönni. Így 11 körül értünk haza, a gyerekek éjfélkor, mi 1-kor mentünk el aludni. Egyikünket sem kellett ringatni. :)