Augusztus 22: A bicska

Rendhagyó módon, a nyaralásom végével kezdeném a beszámolót. Olyan történt ma velem, amit még mindig nem teljesen hiszek el, ilyenekről általában csak olvas az ember, és legtöbbször elkönyveli egy kedves anekdotának vagy városi legendának. A történet egy svájci bicskával kezdődött, amit Gombitól kaptam diplomaosztómra. 

Szerettem magamnál tartani, számtalanszor jött már jól hogy volt nálam egy kés vagy csipesz. Amióta megvannak a gyerekek, azóta viszont időről-időre eltűnt, mert egyszerűen elfelejtkeztem arról melyik táskámban hagytam. A nyaraláshoz csak kézipoggyászt akartam vinni, így kiürítettem a legnagyobb hátizsákunkat, és azzal utaztam Németországba. A hazafele úton a biztonsági ellenőrzésél félrehívtak, és közölték, hogy van egy kés a táskámban. Én meg pislogtam mint  hal a szatyorban, mert én ugyan nem raktam el ilyesmit, és úgy gondoltam hogy kiürítettem a zsákot mielőtt bepakoltam. De a nő csak turkálni kezdett, és elővarázsolta valahonnan az én rég nem látott, imádott bicskámat. 

Na, gondoltam magamban, ennek annyi, elveszik. De a nő nekiállta méregetni a pengéjét, és végül visszaadta azzal, hogy ezt ne rakjam be a kézipoggyászba. Bevágtam a farzsebembe, és azzal utaztam Manchesterig. Ott viszont újra át kellett mennem a biztonsági ellenőrzésen. Nem akartam sunnyogni, úgyhogy megkérdeztem az első egyenruhást, hogy mit gondol, bevihetem-e, hiszen a kollégája beengedte, de én nem akarok ebből problémát. El is vitt rögtön egy idősebb pasihoz, aki vállvonogatva, de nagyon kedvesen mondta hogy hát igen, ezt sajnos nem engedheti be. Viszont azonnal megsúgta nekem, hogy a másik terminálon van egy posta, ott feladhatom magamnak ha gondolom, és ha van időm. 

Szaladtam a másik terminálra, kerestem a postát, de sehol nem találtam. Nagy nehezen az egyik sarokban belebotlottam egy postaládába. Na de honnan szerzek borítékot? Beszaladtam egy boltba, ahol árultak képeslapot, és bélyeget is. Igen ám, de ott meg az amúgy nagyon segítőkész eladó felvilágosított, hogy nem adhatok fel ilyet borítékban, mert szúróeszköz. Azt is megsúgta, hogy a kukába sem dobhatom ki, mert elővehetnek érte a biztonságiak. Ott álltam, hogy akkor most mégis mi a francot kezdjek a bicskámmal? Fel nem adhatom, ki nem dobhatom... 

Már éppen azon voltam, hogy akkor odaajándékozom az első jelentkezőnek, amikor mögöttem megszólalt egy apuka (hordozóban rajta az alvó kislányával), hogy majd ő feladja nekem csomagban otthonról. Nem akartam elhinni amit mondott, visszakérdeztem hogy jól hallottam-e. Megismételte, és mondta hogy ő is járt már így, tudja milyen érzés. Megadtam a címünket, kinéztük hogy kb mennyibe fog neki kerülni a postázás. Mikor kiderült, hogy csak pár font lesz, nem fogadta el a pénzt. Mondtam hogy akkor hadd vegyek valami apróságot a kislánynak, de ő csak azt mondta, hogy majd ha úgy adódik, segítsek én is valakinek. 

Nem volt sok időm hogy elérjem a csatlakozásomat, hamar el kellett búcsúznom. Semmi kétségem affelől, hogy fel fogja adni nekem a bicskámat. Én meg elmesélem ezt a  történetet akinek csak lehet, mert kellenek az ilyen sztorik is a világhálóra.